Hatodik fejezet - összehaverkodunk

Scott Bruce

- Emlékszel még hol laknak? - kérdeztem Max-et. Igazából jól tudom, hogy már többször is visszajárt a házuk elé nosztalgiázni, s még csodálkozik, hogy nem tudja elfelejteni a dolgokat.
- Az már régen volt, lehet elköltöztek - magyarázkodott. Szerintem Levy is látja, hogy Maxie-nek egyetlen porcikája sem kívánja, hogy jóban legyünk Luna-val, de nem is értem miért. Én továbbra is csak várakozóan néztem őt, mire feladta - Igen emlékszem hol lakik és mit akartok csinálni? Odaállítunk, hogy Szia Luna, bocs a zavarásért hagy jöjjünk már be és barátkozzunk össze, jó buli lesz? Legjobb esetben ránk zárná az ajtót. Legrosszabb esetben felképelne mindenkit aztán beráncigálna minket a házba, kikötözne és otthagyna minket az idők végezetéig. - hadarta drámaian, mire kitört belőlem a nevetés.
Ugyan már, egy lánnyal csak elbánunk hárman könyörgöm.
- Higgyétek el, kevesek vagyunk mi ehhez mint elefántnak a normál tampon... - magyarázott lemondóan, persze itt már végül mindhárman felnevettünk.
- Elmegyünk hozzá és legalább bocsánatot kérünk. - vont vállat Levy. Igen ez talán egy jó ötlet lenne.

Ahogy Luna-ék háza előtt állunk, egyre rosszabb ötletnek tartom ezt az egészet. Talán csak még jobban megutál, vagy mit tudom én. Maxie megnyomja a csengőt, majd türelmesen várunk, hogy valaki, remélhetőleg az anyja, hiszen ő még talán beenged, kinyissa az ajtót nekünk.

Luna Hismith

Elegem van már abból, hogy úgy bánnak velem mint egy darab ronggyal. Ha valami nem tetszik nekik, vagy csak épp nem vagyok jó passzban, ők fogják magukat és elráncigálnak. Nekem miért nincsenek jogaim? Én miért nem intézhetem el egyedül a saját dolgaimat? Igazán megérthetne már valaki engem is.
Kedvenc könyvem olvasását, ami nem mellesleg egy hozzám hasonló lány életéről szól, a csengő hangja miatt kellett félbehagynom. Anyuék nincsenek itthon, hiszen valakinek vásárolni is kell ugyebár így muszáj volt nekem ajtót nyitnom. Gyorsan szedtem a lábamat lefelé a lépcsőn, de a csengő még többször szólalt meg. Miért nem lehet már megvárni? Amint szinte kitéptem az ajtót a helyéről, három emberrel álltam szemben. Nem akárkikkel, Miaxie volt az a két fiúcskával.
- Igen? - húztam fel a szemöldököm, hiszen senki sem szólalt meg.
- Mi csak bocsánatot szeretnénk kérni. - magyarázta a helyesebbik fiú - Amúgy Levy vagyok - tartotta elém a kezét, amit én vonakodva elfogadtam, így kezet fogtunk. Gondoltam ők már tudják ki vagyok, így felesleges jártatnom a számat.
- Én pedig Scott  - szólt közbe a másik fiú, aki még annó elfoglalta a helyemet. Idegesen bólintottam, majd hátra néztem, be a házba. Egy amolyan most be kellene őket engednem? szokás módjára.
Talán megmutathatnám nekik, hogy normális is tudok lenni ha van kivel. Talán meg kellene próbálnom visszafogni a folyamatos düht, ami most is bennem van érthetetlen okok miatt. Nagy levegőt vettem, aztán visszanéztem rájuk mosolyogva, amin eléggé meglepődtek, hisz engem talán még senki sem látott mosolyogni.
- Hát ha már itt vagytok gyertek be. - álltam el az útból és először Maxie jött be, akire kivételesen ideges tekintetet villantottam.
Mind helyet foglaltunk a nappaliban. Én leültem a TV melletti fotelbe, a többiek pedig az előttem lévő kanapéra helyezkedtek el.
- Bocsánat, elmehetnék a slozira? - kérdezte Scott. Remek, ez épp wc-n volt, amikor Isten az inteligenciát osztogatta?
- Mögötted balra. - magyaráztam neki, ő pedig kissé elkellet gondolkozzon, hogy rájöjjön hol van, hiszen az én tömör magyarázatom elég kevés volt neki. Hamar elhagyta a helyiséget, mire Levy megszólalt.
- Te egyébként mit gondolsz rólunk? - kérdezte kíváncsian, nekem pedig eszembe jutott valami. Most kapok az alkalmon és én fogom őket az őrületbe kergetni.
- Beképzeltek vagytok, nagyravágyóak, idegesítőek... - soroltam fel, szerintem bántó jellemvonásokat.
- Te direkt sértegetsz minket! - szólt közbe sértődötten Maxie.
- Ó és még okosak is. - tettem hozzá, gúnyos mosollyal.
Mikor Scott visszatér közénk, a két áldozatom már nagyban fújtat, nekem pedig nem tud lehervadni a mosoly a számról.
- Na mi az kihúzták a gyufát? - kérdezi vigyorogva, miután lehuppan a kanapéra.
- Esküszöm leszakítom a karját és azzal verem agyon. - nézett dühösen Levy az említett fiúra. Rögtön átváltott a mosolyom egy inkább dühös arckifejezésre. Komolyan abban reménykedtek, hogy tárt karokkal várni fogom őket és majd összehaverkodunk? Ez vicces.
Az előbbi beszólása pedig nem tud kimenni a fejemből, akárhogy próbálom visszafogni magam. Nem akarok krízist és Maxie-t sem akarom bántani, hiszen eddig ők voltak az egyetlenek akik eljöttek hozzám bocsánatot kérni. Egyszerűen azért ezt nem érdemlik meg.
Éreztem, ahogy egyre melegebb lesz és szinte reszketek. Persze ezt Max is észrevette, mire elképedt. Tudom, hogy ő fél tőlem a legjobban, ami azért elég vicces hiszen ránézésre ő egy erős csaj. Tele tetkókkal, komoly megjelenéssel. Viszont ez csak egy álca amivel elfedheti a gyengeségét.
- Na jó, azt hiszem mi inkább megyünk. - állt felfelé Levy én pedig azonnal elé siettem és vissza löktem a kanapéra a tőlem két fejjel magasabb csávót.
- Nem megy senki sehová! - ordítottam. Nevetséges, hogy azt hittem sikerülhet nekem barátkozni. Nem, ez sajnos nekem egy elérhetetlen álom.

a fejezethez tartozó zene: Run this Town