Hatodik fejezet - összehaverkodunk

Scott Bruce

- Emlékszel még hol laknak? - kérdeztem Max-et. Igazából jól tudom, hogy már többször is visszajárt a házuk elé nosztalgiázni, s még csodálkozik, hogy nem tudja elfelejteni a dolgokat.
- Az már régen volt, lehet elköltöztek - magyarázkodott. Szerintem Levy is látja, hogy Maxie-nek egyetlen porcikája sem kívánja, hogy jóban legyünk Luna-val, de nem is értem miért. Én továbbra is csak várakozóan néztem őt, mire feladta - Igen emlékszem hol lakik és mit akartok csinálni? Odaállítunk, hogy Szia Luna, bocs a zavarásért hagy jöjjünk már be és barátkozzunk össze, jó buli lesz? Legjobb esetben ránk zárná az ajtót. Legrosszabb esetben felképelne mindenkit aztán beráncigálna minket a házba, kikötözne és otthagyna minket az idők végezetéig. - hadarta drámaian, mire kitört belőlem a nevetés.
Ugyan már, egy lánnyal csak elbánunk hárman könyörgöm.
- Higgyétek el, kevesek vagyunk mi ehhez mint elefántnak a normál tampon... - magyarázott lemondóan, persze itt már végül mindhárman felnevettünk.
- Elmegyünk hozzá és legalább bocsánatot kérünk. - vont vállat Levy. Igen ez talán egy jó ötlet lenne.

Ahogy Luna-ék háza előtt állunk, egyre rosszabb ötletnek tartom ezt az egészet. Talán csak még jobban megutál, vagy mit tudom én. Maxie megnyomja a csengőt, majd türelmesen várunk, hogy valaki, remélhetőleg az anyja, hiszen ő még talán beenged, kinyissa az ajtót nekünk.

Luna Hismith

Elegem van már abból, hogy úgy bánnak velem mint egy darab ronggyal. Ha valami nem tetszik nekik, vagy csak épp nem vagyok jó passzban, ők fogják magukat és elráncigálnak. Nekem miért nincsenek jogaim? Én miért nem intézhetem el egyedül a saját dolgaimat? Igazán megérthetne már valaki engem is.
Kedvenc könyvem olvasását, ami nem mellesleg egy hozzám hasonló lány életéről szól, a csengő hangja miatt kellett félbehagynom. Anyuék nincsenek itthon, hiszen valakinek vásárolni is kell ugyebár így muszáj volt nekem ajtót nyitnom. Gyorsan szedtem a lábamat lefelé a lépcsőn, de a csengő még többször szólalt meg. Miért nem lehet már megvárni? Amint szinte kitéptem az ajtót a helyéről, három emberrel álltam szemben. Nem akárkikkel, Miaxie volt az a két fiúcskával.
- Igen? - húztam fel a szemöldököm, hiszen senki sem szólalt meg.
- Mi csak bocsánatot szeretnénk kérni. - magyarázta a helyesebbik fiú - Amúgy Levy vagyok - tartotta elém a kezét, amit én vonakodva elfogadtam, így kezet fogtunk. Gondoltam ők már tudják ki vagyok, így felesleges jártatnom a számat.
- Én pedig Scott  - szólt közbe a másik fiú, aki még annó elfoglalta a helyemet. Idegesen bólintottam, majd hátra néztem, be a házba. Egy amolyan most be kellene őket engednem? szokás módjára.
Talán megmutathatnám nekik, hogy normális is tudok lenni ha van kivel. Talán meg kellene próbálnom visszafogni a folyamatos düht, ami most is bennem van érthetetlen okok miatt. Nagy levegőt vettem, aztán visszanéztem rájuk mosolyogva, amin eléggé meglepődtek, hisz engem talán még senki sem látott mosolyogni.
- Hát ha már itt vagytok gyertek be. - álltam el az útból és először Maxie jött be, akire kivételesen ideges tekintetet villantottam.
Mind helyet foglaltunk a nappaliban. Én leültem a TV melletti fotelbe, a többiek pedig az előttem lévő kanapéra helyezkedtek el.
- Bocsánat, elmehetnék a slozira? - kérdezte Scott. Remek, ez épp wc-n volt, amikor Isten az inteligenciát osztogatta?
- Mögötted balra. - magyaráztam neki, ő pedig kissé elkellet gondolkozzon, hogy rájöjjön hol van, hiszen az én tömör magyarázatom elég kevés volt neki. Hamar elhagyta a helyiséget, mire Levy megszólalt.
- Te egyébként mit gondolsz rólunk? - kérdezte kíváncsian, nekem pedig eszembe jutott valami. Most kapok az alkalmon és én fogom őket az őrületbe kergetni.
- Beképzeltek vagytok, nagyravágyóak, idegesítőek... - soroltam fel, szerintem bántó jellemvonásokat.
- Te direkt sértegetsz minket! - szólt közbe sértődötten Maxie.
- Ó és még okosak is. - tettem hozzá, gúnyos mosollyal.
Mikor Scott visszatér közénk, a két áldozatom már nagyban fújtat, nekem pedig nem tud lehervadni a mosoly a számról.
- Na mi az kihúzták a gyufát? - kérdezi vigyorogva, miután lehuppan a kanapéra.
- Esküszöm leszakítom a karját és azzal verem agyon. - nézett dühösen Levy az említett fiúra. Rögtön átváltott a mosolyom egy inkább dühös arckifejezésre. Komolyan abban reménykedtek, hogy tárt karokkal várni fogom őket és majd összehaverkodunk? Ez vicces.
Az előbbi beszólása pedig nem tud kimenni a fejemből, akárhogy próbálom visszafogni magam. Nem akarok krízist és Maxie-t sem akarom bántani, hiszen eddig ők voltak az egyetlenek akik eljöttek hozzám bocsánatot kérni. Egyszerűen azért ezt nem érdemlik meg.
Éreztem, ahogy egyre melegebb lesz és szinte reszketek. Persze ezt Max is észrevette, mire elképedt. Tudom, hogy ő fél tőlem a legjobban, ami azért elég vicces hiszen ránézésre ő egy erős csaj. Tele tetkókkal, komoly megjelenéssel. Viszont ez csak egy álca amivel elfedheti a gyengeségét.
- Na jó, azt hiszem mi inkább megyünk. - állt felfelé Levy én pedig azonnal elé siettem és vissza löktem a kanapéra a tőlem két fejjel magasabb csávót.
- Nem megy senki sehová! - ordítottam. Nevetséges, hogy azt hittem sikerülhet nekem barátkozni. Nem, ez sajnos nekem egy elérhetetlen álom.

a fejezethez tartozó zene: Run this Town

Ötödik fejezet - barátkozni vele

Luna Hismith

Pár napig kiírtak a suliból, de az a baj, hogy az a pár nap túl hamar eltelt. Én meg ismét itt ülök abban a padban, amelyikben múltkor még egyik rosszakaróm ült. Már nem haragszom rájuk. Miért is kellene? Nem vagyok sem ideges, sem megbántott. Viszont ha valaki belőlem akar viccet csinálni, akkor szembesüljön a következményekkel. Én a "szemet szemért.." híve vagyok.
Azonnal felkaptam a fejem, amikor megláttam az éppen most érkező említett két fiút. Ezúttal nem egyedül voltak. Volt velük egy lány is. Nem akárki, hiszen nagyon ismerős volt. Amint megpillantott engem, odasúgott valamit az egyiknek és megtorpant. Ijedséget olvastam le az arcáról és nekem ez az ijedt arc mindent elárult. Teletetovált kezek, szinte már fehér, rövid haj. Nagy változás tőle a kiskori hercegnődivat után. Minden miatta van úgy ahogy most. Ő és az anyja a hibásak mindenért! Ha ő nincs, akkor most egy fokkal jobb lenne az életem.
Hírtelen nagyon ideges lettem és a fiúkon is látszott, hogy féltik a lányt. Talán elmesélte nekik a történetet. Éppen kifelé akarták terelni őt az osztályból, mire nekem is lépnem kellett!
- Azonnal állj meg! - kiáltottam utánuk, vagyis igazából csak Maxie után. A tempójuk gyorsult, szinte már futottak. Ez elég rossz húzás volt tőlük. Ha valaki elől menekülni akarnak az ne én legyek. igazán gyors futó vagyok, köszönhetően annak, hogy életem során többet menekültem, mint ők valaha is fognak.
Nem sokáig tartott, hogy utolérjem a szerencsétleneket. Tudom, hogy tanárok is látták ezt a jelenetet, de ebben a pillanatban nem érdekelt semmi. Most ölni is tudnék!
- Mégis hová rohansz? - húztam vissza csuklójától a lányt.
- Engedd el őt! - szólt rám a magasabb fiú, sötétbarna hajjal.
- Tönkretetted az életem! - kezdtem el sírni miközben Maxie-re kiabáltam - Miért kellett ezt? Mi megbíztunk benned! - vádaskodtam, mire neki is bekönnyezett a szeme. Mintha megbánást és csalódottságot véltem volna felfedezni az arcán, de a látszat csal. Ebben a lányban egy hangyányi érzés sem szorult. Erre már volt időm rájönni.

Maxie Holt

Már több éve történt az eset, de még most sem tudtam túltenni magam rajta. Nem egyszerű ezzel együtt élni. Főleg, hogy még ő sem felejtette el. Régebben azzal nyugtattam magam, hogy ő már túljutott ezen, valahol vígan éli az életét, viszont ahogy látom nem ez a helyzet és ez szörnyen fáj, hogy ekkora sebet hagytam magam után.
Luna csak ordítozott velem, de nem volt erőm odafigyelni rá. Nem akarom látni az arcát egy roham közben. Nincs kedvem újabb rémálmokhoz és emlékekhez.
Csak pár másodperc kellett, hogy odajöjjön hozzánk a portás és elcipelje a lányt. Én csak néztem magam elé és hallgattam ahogy kétségbeesetten ordítozik sírva miközben elráncigálják őt. Tőle zajlott az egész iskola és igazán szívszorító volt. Eltűnt, elvitték én pedig most sem kértem tőle bocsánatot, csak hallgattam.
Úgy éreztem nincs elég erőm így egy szekrénynek dőltem és nálam ott eltörött a mécses. A sírás nem igazán az én stílusom, de van, hogy valami már nekem is túl sok. Talán nem kellett volna visszajönnöm Drow Hill-be. Annyi minden köt ide mégis több a rossz emlék mint a jó.
Levy amint észrevette, hogy valami nincs rendben odajött hozzám. Mindig is tudtam, hogy ő talán többet érez irántam mint barátság, legalább úgy mint Scott. Mit ne mondjak tényleg kedvelem őket, de egyik sem az én esetem. Nekem nem az ilyen fiúk jönnek be. Az olyanokhoz mint ők, inkább a Luna fajtája illik. Nem úgy értem, hogy beteg emberek, hanem inkább stílusban. Azt is látom, hogy mindenek ellenére ismeretlenben is sajnálják őt. Talán csak, mert bűntudatuk van, sőt biztos. Én annyit biztosra tudok, hogy valahol mélyen még Luna-ban is megmaradt egy kis emberi ész. Csak jó mélyre kell ásni, hogy az előtörjön.
- Inkább ma vonuljunk el valahová. - szólalt meg Scott. Igaza volt, talán csak többet ártanánk ha továbbra is itt rontanánk a légkört.

Ma senkinek sem volt kedve elmenni a törzs helyünkre, így szimplán beértük annyival, hogy átmegyünk Levyékhez. A sötétített szobában hallgattuk a kedvenc rock zenéinket és reménykedtünk abban, hogy a szomszédok nem hívják ki a csendőröket a hangzavar miatt.
- Tudom, hogy valami szúrja a szemeteket, úgyhogy kérdezzetek nyugodtan. - húztam le a hangerőt, hogy ne kelljen túlkiabálnom a zenét.
- Nem próbálhatnánk meg barátkozni vele? - kérdezte félve Levy mire tátva maradt a szám.
- Mármint Lunával? - húzta fel szemöldökét Scottie nevetségesen.
- Vele senki sem barátkozik. Épp azért, mert ő senkit nem tűr el maga mellett. A szüleit is képes lenne összeverni, ha lenne hozzá ereje. Tudjátok ti milyen ára volt annak, hogy ne vigyék őt diliházba? Ő tényleg súlyos eset. - magyaráztam értetlenül. Ők tényleg nem értik a helyzetet. Nem sokkal vagyok idősebb náluk, de mégis olyan gyerekként kezelik ezt az egészet.
- Egy próbát talán megér - magyarázta Levy - szerintem rendes a csaj, csak meg kell ismerni. - hadonászott a kezével, amire muszáj volt elmosolyodnom. Ez egy megrögzött szokásává vállt, hogy miközben beszél, teljes átéléssel mutogat. Talán ezért szeretne színészi karriert a drága.
- Ti dolgotok. - vontam meg a vállam. Igazából kissé féltékeny is voltam, hiszen ha Luna nem fog rájuk támadni és összebarátkozik a fiúkkal, talán majd ők hamarosan egy 180 fokos fordulatot fognak venni az irányomból. Ismerem őket és Lunát is, hogy rendes lány volt amíg ki nem hoztam a sodrából.

a fejezethez tartozó zene: My love

Negyedik fejezet - bűntudat

Scott Bruce

Amint megpillantottam, hogy Luna összeesik, már nem tűnt olyan jó ötletnek megszívatni egy elmezavarban szenvedő lányt. A tanárnő azt sem tudta mit kezdjen magával, néhányan sikítottak, a bátrabbak pedig köré gyűltek. Nem maradhattam a helyemen, futólépésben közeledtem Levy-hez. Ő sem hitt a szemének. A tanárnő előszedte a mobilját, gondolom hívja a mentőket.
- Ezt jól megcsináltad! - suttogtam barátomnak, majd idegesen löktem meg. Kimentünk az osztályból, nem akarunk balhét, úgyhogy el kell tűnnünk innen.
- Idefigyelj a te ötleted volt! - kiállítottam már rá, mikor kiértünk az iskolából.
- Nem mintha nem lettél volna benne! - ordított rám és fenyegetően nézett - Inkább azon kellene aggódj, hogy nehogy megtudják, hogy ez csak egy átverés volt! - mondta, már egy fokkal higgadtabban.
- Téged kicsit sem érdekel mi lesz a lánnyal? - vágom hozzá értetlenül. Normális esetben ha nem mi lennénk a hibásak nem aggódnék érte, de ebben az esetben ha valami baja lesz az a mi lelkünkön fog száradni.
Levy már épp válaszolni készült mikor meghallottuk a mentő autó hangos szirénáját. Két ember mászott ki belőle egy hordággyal. Nagyot nyeltem. Most éreztem magam igazán rosszul. Mit tettünk vele? Kellett ez?
Két lány, hangos csevegéssel és viháncolással ment el mellettünk.
- Legalább elmaradt a fizika óránk, kellet már egy kis izgalom... - mondta a vöröske, mire elállt a lélegzetem. Az osztályban egy percig azt hittem, hogy már értik az emberek ez mennyire komoly és megsajnálják ők is, de úgy látom ezekben még annyi érzés sincs mint bennem. Elborzasztó az egész.
- Figyeljetek srácok nem tudjátok mi lett ezzel a lánnyal? - jön oda hozzánk egy igazán extrém kinézetű lány. Nagyon bejött nekem a stílusa, na meg az is, hogy ő legalább érdeklődik. Én Levy-re nézek segéljkérően, mivel fogalmam sincs mit mondhatnék neki. A lány csak nézett kíváncsian. Szőke, rövid haj, kék szem, tökéletes test. Ez szerintem mindent elárul. Annyira ismerős nekem, de nem értem az egészet. A lány sejtelmesen mosolyog, mintha mindjárt kitörne belőle a nevetés.
- Nem hiszem, hogy nem ismertek fel! - tette csípőre a kezét, megjátszott sértődéssel.
- Maxie? - szólt meglepetten barátom engem pedig pofán csapott a felismerés. Maxie régi barátunk. Két éve, hogy nem láttuk őt. Valamikor még hármasban bandáztunk és szívattuk a népet, de neki elkellet költöznie és azóta nem láttuk őt. Mondhatni igazán megváltozott.
- Hál Isten! - forgatta Max a szemét, majd mindkettőnket hosszasan megölelt. Pedig ha nem lenne régi barátom már össze is akartam volna jönni vele.
- Egyébként ismered Luna-t? - érdeklődtem, hiszen kíváncsi voltam, miért kérdezte meg, hogy mi történt vele.
Max arca most komoly volt és mintha kissé zavarban lenne. A földet pásztázta aztán egy sóhaj kíséretében felnézett ránk.
- Ezt ne itt beszéljük meg jó? - kérlelt - inkább menjünk el a régi helyünkre. - mosolygott.
A régi helyünk annyit tesz, hogy az erdő közepén leülünk egy óriási kőre. Mire odaér az ember már mehet is visszafelé. Kivéve ha szeretne az erdőben éjszakázni.

Egész úton meséltünk egymásnak. Levy beavatta őt, hogy egyszer ugyanazzal a lánnyal voltunk együtt egyszerre. Igen az egy elég érdekes eset volt. Elmondtuk neki, hogy mi akasztottuk ki ennyire Lunat. Max pedig elmesélte, hogy mit csinált odaát.
Igazából nagyon megkönnyebbültem, hogy még mindig megvan a mi kis sziklánk, mivel rég jártunk erre. Kényelembe helyeztük magunkat rajta, aztán vártuk, hogy Max kezdjen bele a történetbe.
- Fiúk ez egy nagyon régi történet - sóhajtott - szóval egy óvodába voltunk és gyakran jártam hozzájuk, jóban voltunk, sokszor játszottunk együtt. A szülei elmagyarázták nekem, hogy a lányuk beteg és szeretnék ha tisztában lennék ezzel. Én négy éves voltam, nem igazán értettem még a dolgokat, így nem foglalkoztam a helyzettel. Egy este náluk aludtam és körülbelül már nyolc óra lehetett. Élénken emlékszem rá, hogy kiakadt amiért én nyertem valami játékban és sírni kezdett. Nem úgy mint egy sértődött kisgyerek, inkább mint egy elmebeteg. Nekem elegem lett belőle és elkezdtem ütni őt egy párnával, fogalmam sincs miért. Talán, mert elegem volt abból, hogy mindig én kellett alább hagyjak. Ő ezt már egy idő után megunta és pofáncsapott. Itt nekem is eltörött a mécses, s ő babákkal kezdett hajtgálózni. A szülei meghallották ezt és bejöttek a szobába. Én csak anyámat akartam, így felhívták őt és mikor megérkezett, Luna még mindig ugyan azt csinálta, nem bírták leállítani. Anya ezt felvette videóra fogalmam sincs miért, de amikor ez eszembejut mindig bűntudatom támad. - könnyezett be a szeme ahogy mesélt. - Egyszerűen olyan megrázó volt a látvány. Nem olyan volt mint egy kislány, ijesztő volt és erőszakos, volt valami a szemeiben amitől a hideg is kirázott. Nem tudom kiverni a fejemből. - sírt, sőt már bömbölt. Levy átölelte őt én pedig csak meredten néztem rá.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen súlyos a helyzete. Ha ezt tudom, akkor sosem mernék ilyesmit csinálni.
- Ezt eddig miért nem mesélted nekünk? - kérdezte barátom és én is bólogattam.
- Nem tudom. Talán csak azt hittem, hogyha nem beszélek róla elfelejtem. - vonta meg a vállát és letörölte könnyeit.

Luna Hismith

Borzasztó kórház szagot érzek, de a szemeim valahogy nem tudom kinyitni. Egyszerűen még mindig le vagyok sokkolva. Valahogy nem értem mivel érdemeltem ki, hogy ezt tették velem? Onnan, hogy elájultam semmire sem emlékszem, de talán jobb is. Nincs szükségem több emlékre ennél. De abban biztos vagyok, hogy meg tudnám ölni azt a két fiút. Nálam az ilyesmit komolyan kell venni. Mit érzek most? Azt érzem, hogy addig nem leszek nyugodt ameddig nem fogok körzőt szúrni a fejükbe és nem adom nekik vissza ezt. S akkor a végén meglássuk, hogy ki lesz a bolond.

a fejezethez tartozó zene: Bloodstream

Harmadik fejezet - megvan az áldozat

Scott Bruce

- Annyira hülye vagy! - löktem meg barátomat nevetve, aztán tovább kutakodtam az igazgatói iroda fiókjaiban. Nem értem Levy-t, hogy honnan jött az az ötlete, hogy az éjszaka közepén felkeltsen és betörjünk ide. Azt mégúgy sem, hogy mit keresünk egyáltalán. Ebből még komoly gáz lehet, s mindez miatta.
Levy az igazgatói székben ült a számítógépet tanulmányozván. Nagy hacker az én barátom, szóval biztos valami rosszban sántikál. Hogy én miért kutakodom? Talán unalomból, na meg persze én is kíváncsi vagyok miket bujkáltat a fiókjában drága öreg igazgatónk.
- Megvan! - suttogta, majd kidőlt diadalmasan az óriási forgós székben.
- Mi van meg? - húzom fel a szemöldököm, ő pedig még forog egyet a székkel aztán előre dől, hogy magyarázhasson.
- Szerintem te is látod, hogy ezek itt mind az iskola tanulói. - mutat a képernyőre. Igaza volt. A képernyőn ahogy lefelé görgetett, ott volt mindenki. Képpel és adatokkal, de mire kell ez Levy-nek? - Szóval igazából én keresek valakit. Méghozzá egy lányt. Rég volt szívatós napunk - sóhajtott fájdalmasan - én pedig valakitől azt hallottam van egy gyogyós a suliban - mosolygott sejtelmesen, mire nekem és vigyor jelent meg az arcomon - Gondolom innen már érted, hogy csak szeretném tudni ki az, hogy hívják, kivel állunk szemben. - komolyodott el és mintha egy percig értelmesen nézett volna ki. Mi nemrég jöttünk ebbe az iskolába, így nem igazán tudjuk milyenek itt az emberek, de hogy izgalmas évvégénk lesz az biztos.

Már vagy száz emberen lapoztunk át és még egyiknél sem találtunk orvosi felmentéseket, vagy, hogy járna-e valaki komoly gondokkal pszichiáterhez. Ez így elég reménytelennek néz ki. Abban sem biztos, hogy jó ötlet lenne megszívatni egy beteget. Eddig még sosem jutottunk el.
- Megvan az áldozat! - szólalt meg én pedig odakaptam a tekintetem.
Egy gyönyörű lány volt az, szőke hajjal, kék szemmel, kedves mosollyal. Hol itt a probléma? Kicsit lejjebb megtaláltuk az adatait. Tipikus Drow Hill-ben nevelkedő, 16 éves tanuló. A neve igazán találó. Luna Hismith. Annyira egyszerű és gyakorinak tűnő név, de mégsem az. Szerintem titokzatos és ez külsejében is meglátszik. Minden stimmel vele, csak a sok gyógyszer, nyugtató amit kapott itt az iskolában és a pszichiátriai órák számáról ne is beszéljek. Egy ilyen feltűnő lány hogyan kerülhette el a figyelmünket?
-Hogy szeretnéd megszívatni? - tértem rá az éppen engem legjobban foglalkoztató kérdésre. Igaz én is benne lennék már egy kis mókában, úgyhogy tudom, hogy nem fogjuk kímélni a szerencsétlent.
- Ezen is gondolkoztam ám - mosolygott kissé undorítóan, de mégis nevetségesen - szóval holnap az első órája fizika lesz.. - ellenőrizte le a gépről az adatot - ezáltal mi is bemegyünk fizikára... - folytatta volna de muszáj volt félbeszakítanom.
-Megéri ennyi áldozat érte? - néztem rá ijedten. Ha van valami amit utálok az a fizika és a matek.
- Tuti terv lesz nyugi! - forgatta rám szemeit.

Luna Hismith

Nem értem miért van valami fura érzésem. Mondjuk bennem minden furán zajlik le, de valami rossz előérzetem van.
Ahogy az iskola folyosóin járkálok mindenki engem néz, szemmel láthatóan a nevetést is próbálják visszatartani. Remek.
Egy nagy sóhaj kíséretében lépek be a fizika terembe, könyveimet szorongatva. Amint a helyemhez érek, tudomásul veszem, hogy valaki elfoglalta azt. Világosbarna haja, a tipikus mai fiútrendnek megfelelően volt levágva. Olyan élénk színű kék szemekkel rendelkezett, hogy talán még nem is találkoztam ehhez foghatóval. Elég sovány jelleme volt, de mégsem fogpiszkáló. Amint ráeszméltem, hogy épp őt tanulmányozom, szívem hevesebben kezdett verni az idegességtől ami nem jelent jót. A könyveket iszonyat erősen markoltam, olyannyira, hogy az éles borító szélei felszakították a tenyeremen lévő varratokat.
- Jól vagy? - kérdezte talán kicsit ijedten, hiszen észre vette, hogy a vörös folyadék csöpög lefelé a kezemen. Nem igazán láttam törődést az arcán. Inkább csak ilyen "megkérdezem, hogy ne legyek bunkó" volt a tekintete.
- Igen, csak megkarcoltam magam. - tájékoztattam, mire megvonta a vállát. Hát igen ez szép volt. A kezemet csak összeszorítottam, hogy álljon el a vérzés, de ezzel az ellenkezőét értem el.
-Mrs Hismith kérem foglaljon helyet. - kérlelt a tanárnő én pedig engedelmeskedtem neki az egyetlen üresen maradt helyre leülve, ami az övé mellett volt.

Az óra eléggé unalmasan telt, s talán már csak húsz perc maradhatott még hátra. A tanárnő igazán érdekfeszítően magyarázta a lényegében unalmas leckét. Idegesítő volt.
A borzasztó hangulatot ajtónyitódás zavarta meg. Egy igazán helyes srác jött be rajta. A tanárnőhöz lépett, valami bizalmasat suttogva neki, majd rám nézett gonosz mosollyal az arcán.
- Luna Hismith kérem fáradjon a fiatalemberrel. A történelem tanárúr küldte őt magáért. - tájékoztatott. Én csak sóhajtva bólintottam egyet és felálltam a helyemről. Talán már félúton voltam a tábláig, mikor valaki megszólalt. Tulajdonképpen a helyemet elfoglaló fiú volt az.
- Tanárnő ez a lány ellopta a tesztemet! - nézett át az én padomra egy lapot pásztázva, majd azt a magasba emelve. Egyszerűen csak tátva maradt a szám.
- Az hogy került oda? - kérdeztem kétségbeesetten és éreztem, hogy egyre gyorsabban kapkodom a levegőt.
- Talán elloptad tőle! - vádol meg az előbb érkezett másik fiú. Miért csinálják ezt? Mit ártottam én nekik?
- Itt van Margaret-é is. - emelte azt is a magasba, mire az említett személy szálytártva kapta oda tekintetét.
Megalázva állok azt osztály előtt. Azt hiszik tolvaj vagyok. Egy senki. Lenéző pillantásokkal ajándékoznak meg, van aki pedig lealacsonyítóan csóválja reménytelenül a fejét.
Érzem ahogy elindul bennem valami. Hasít a fejem, de sokkal jobban mint az átlagos rohamoknál. A kép jobbra-balra ingadozik és nekem deja vu érzésem támad. Összesen kétszer történt meg velem ilyesmi ami most zajlik le bennem. Kiszáradok és nem bírom magam tartani. Ez nem egy egyszerű roham. Ez kétségbeesés. Ilyen akkor történik amikor már túl sok az egész. Ilyenkor nincs erőm ordítozni vagy kárt tenni magamban. Ezekből nagy baj szokott kisülni.
Kicsit olyan mint egy kisebb szívroham.
Már egyenesen nem kapok levegőt és már több perce nem fogom fel mi történik körülöttem. Nem észlelek semmit, csak hogy fuldoklom. A szemem lefelé kezd csukódni én pedig feladom a küzdelmet és a földre zuhanok.

a fejezethez tartozó zene: Run

Második fejezet - az emberek miatt

Luna Hismith

     A kínos, bár megszokott incidens után Daniel visz haza engem. A suli előtt várva őt, egy padon ülve nézegetem a többi gyereket.
Semmiben sem különbözök tőlük az ég világon. Talán kicsit másképp gondolkozom, mint a normális emberek, de nem vagyok szörnyeteg, mint gondolják.
Eleinte nem voltak ilyen súlyos kríziseim. Tudtam magamon uralkodni és visszafogtam magam. Míg nem jártam óvodába senkinek fel sem tűnt, ha meglátott az utcán, hogy problémáim vannak. Csak akkor voltak rohamaim, amikor valami borzasztóan felidegesített, s ez még kezelhető volt egyszerűen. Hogy mitől lett annyira súlyos a helyzetem, hogy minden apró dolgon úgy érzem itt a vég? Az emberek miatt. Ilyen egyszerű. Ők kergettek még jobban az őrületbe. A pszichológusom tisztán elmagyarázta nekem, s én ebből mindent megértettem. Elfogadtam, hogy nem az én hibám és hogy nem vagyok rossz ember.
Annyira egyszerű volt a magyarázata. Ugye egy normális embert ha sokat bántanak, már odáig jut, hogy depressziós lesz, aztán öngyilkos. De, ha egy beteg embert bántanak az állapota miatt, akkor elveszik azt a csepp eszét is ami volt neki. Üres marad , nem tartozik a testéhez. Olyan, mintha egy rabszolga lenne egy idegen külsőben és azt kell csinálnia amit mondanak neki. Minden egy videó miatt. Az óvodában volt egy barátnőm, aki tudott a betegségemről. Egy nap nálunk aludt nekem pedig valamiért rohamom lett. A kislány azt üvöltözte a szüleimnek, hogy hívják ide az anyját. Nem tudtak mit tenni, nagyobb bajuk is volt ennél, ezért a lány anyukája megérkezett hozzánk kis idő alatt. Felvették videóra, hogy egy öt éves gyerek tör, zúz és kárt tesz magában. A videó elterjedt és mindenki bántott engem. Volt amikor szó szerint.
Bele kergettek az őrületbe. Elvették azt a kevés kis életemet is. Elvettek tőlem mindent. Elvették a lelkem. Nem tudok szeretni. Nem érzek senki iránt az ég világon semmit.
A szüleim és Daniel iránt érzek sajnálatot, hogy ne bántsam őket, de nem szeretem őket sem. Nem vagyok képes rá és ez megőrjít.
Sokan felteszik a kérdést, hogy miért éljenek? Ennek legtöbb esetben az az oka, hogy szakítottak a nagy ő-vel, vagy elváltak a szülei, meg sok más. Viszont mikor én felteszem ezt a kérdés, minden ember elgondolkozik. Nincs szabad akaratom és életem sem. Sosem lesz férjem és gyerekeim sem. Akkor miért vagyok még itt?
- Luna, ideje mennünk. - ül le mellé Daniel a padra. - Halljam, mi volt az előbb történtek oka? - kérdezte tőlem, mire felé fordítottam a tekintetem. Kíváncsian és együttérzően fürkészte az arcomat, én pedig könnyes szemmel néztem rá. Hírtelen elkezdte nyugtatóan simogatni a hátamat, mire én tekintetemet inkább a koszos aszfaltra szegeztem.
- Nem tudtam válaszolni a tanárnő kérdésére és kiakadtam. Csak a szokásos. - vontam meg a vállam nemtörődöm, minek válaszul egy halk sóhajt hallottam meg mellőlem.
- Tudom, hogy nem csak erről van szó - szolt, nekem pedig muszáj volt rá néznem újból, hogy lássam miként reagál a helyzetre - nekem elmondhatod bármi is legyen az, tudod. - rázta meg finoman a vállamat, hogy figyeljek rá.
- Én csak.. - hezitáltam - csak annyira magányos vagyok. Nekem barátokra van szükségem! Simán el akarok menni egy házibuliba, egyetemre menni, jól érezni magam, nem gyógyszereken és nyugtatón élni. Normális lenni! - ahogy ezeket a mondatokat kiejtettem, talán még súlyosabbnak hallatszottak. Egyre jobban kerülgetett a sírás, de nem adhattam meg magamat. Nincs szükség még egy rohamra.

Daniel nyugtatóan simogatta a hátamat és tudta, hogy ha most elkezdene magyarázkodni az élet szépségéről, akkor csak még jobban kiakadnék, épp ezért nem szólt egy szót sem.


Beléptünk a már jól ismert lakásba amit otthonomnak kellene hívnom, de valahogyan annyira sok rossz emlék köt hozzá, hogy már teljesen idegen tőlem ez az egész. Biztos voltam benne, hogy a szüleim már értesültek a dolgokról. Általában minden a közelben tartanak egy telefont és már csak az idő kiszámíthatatlan, hogy mikor csörren meg miattam.
- Luna! Gyermekem - pillantom meg édesanyám aggódó arcát, amint felém siet az ajtóba és szemügyre veszi a kezemet. Hát persze, hogy erről is szólni kellett.
Kicsit már elegem van ebből, hogy úgy kezelne mint egy tárgyat. "Luna ezt csinálta, Luna azt csinálta" Van valami amiről ne tudnának? Tudom, hogy egy átlagos embernél is ez lenne a normális, de egy titkok nélküli ember, az olyan mintha nem lennének gondolatai vagy saját akarata.

a fejezethez tartozó zene: Bullet Train

Első fejezet - démonjaim

Luna Hismith

     Általában szórakoztató társaság vagyok, mindenki kedvel engem és sok barátom van. Kitűnő tanulmányi eredményekkel zárhatom ezt az évet is és diadalmas sikert arathatok szüleimnél. Büszkék lesznek rám. Vagyis lehetnének, ha ez mind igaz lenne. Nem élünk meseországban, ahol hamupipőkét kimentik a toronyból. Azt hiszem ez az a mese, de lehet tévedek. Kiskoromban Danielnél, a pszichiáteremnél néztük ezeket a meséket. De gondolom észrevehető, hogy nem emlékszem rájuk. Otthon nem igazán engedték meg nekem a film nézést, mivel mikor a húgommal a szépség és a szörnyeteget néztük, akkor a legközelebbi tárgyakkal kezdtem el dobálni a képernyőt. Igazán megérdemelték. A kishúgom nem nézhet ilyen szörnyűségeket. Aztán meg én vagyok az idegbeteg.
- Luna, légyszíves ismételd meg amit az előbb mondtam. - szólított meg a történelemtanárnő, mire én rémülten néztem rá. Nem! Nem feleltethet! Nem tudom a választ nem látja? Minek kérdez engem? Kezdődik. Témában vagyunk. A látásom elhomályosul, s nem hallom tisztán a hangokat. Látványosan kapkodom a levegő után, miközben a pad széleit szorongatom.
- Én... - fújtatok - nem tudom, nem tudom, nem tudom! - ordítom a végén. Van aki nevet rajtam, van olyan aki inkább összerezzent kétségbeesett kiáltásom miatt.
- Jól van, nem kell válaszolnod nyugodj meg! - közeledett felém a tanárnő nyugtalanul, s talán kissé félve. Mindig ezt váltom ki az emberekből. Nem értem milyen kárt tudnék tenni bárkiben is az én 45 kilómmal és 156 centimmel.
A tanárnő a vállamra tette a kezét, s én azzal a mozdulattal erőszakosan ellöktem onnan. Nem tudom miért csinálom, én csak nem tudom leállítani. Olyan mintha az én testemet egy idegen lélek használná fel ami eluralkodik rajtam. Nem lehet leállítani, magától jön. Bármikor amikor megijedek, vagy csak egy kicsivel gyorsabban kezd dobogni a szívem valamiért. Volt mikor szomorúság, de megesett, hogy boldogság okozta a rohamomat. Kiszámíthatatlan, kegyetlen és fájdalmas. Igen fájdalmas! Nekem is fáj, talán sokkal jobban mint a körülöttem lévőknek.
-Luna, nézz rám! - szólongatott egy ismerős hang, de nem a tanárnő volt. Ez Daniel.
Ijedten néztem rá és már könnyben állt a szemem. Ő tudja mi folyik le bennem ilyenkor. Ő az egyetlen aki megérti mi történik velem és őszintén segíteni akar nekem. Három éves korom óta segít nekem. Szinte már családtag.
- Gyere állj fel! - utasított keményen, felsegítve engem, ami nagyon zavart, borzasztóan. Éreztem azt a fura hasító fájdalmat a fejemben, hírtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Körbenézek, tekintetem cikázik a terem falai között, de semmit sem látok csak ürességet. Érzem a késztetést, hogy valakinek fájdalmat kell okoznom. Valamit tennem kell különben tovább tart ez a rémálom. Pár pislogás után visszatértek a képek és újra hallottam a hangokat, bár nehezen. Mindenki kiabált, Daniel pedig csak ordibált velem, de ez mind olyan halk volt az én belső "démonjaimhoz" képest, hogy szinte csak suttogást hallottam abból ami viszonylag nagy hangzavar lehetett. Cselekednem kell, muszáj. Danielben sosem tennék kárt. Az sem hiányzik, hogy kirúgjanak a suliból. Ide-oda kapkodtam a fejemet keresve valami éles tárgyat. Mivel az osztálytársaimnak megtiltották az állapotom miatt, hogy bármilyen éles eszközt tartsanak maguknál, ezért nekem kellett feltalálnom magam. Tekintetem a telepakolt falra szegeztem. Gombostűk álltak ki belőle, mindenféle kémiai, nyelvtani és még sok más féle plakátoknak elősegítve az helybenmaradást.
Még mindig szörnyen szédültem és mosódott volt a látóterem, de megindultam a kitűzött cél felé. Próbáltak visszafogni, de nem sikerült nekik. Engem pedig semmi sem akadályozhatott meg. Megérkezve, kimerülten dőltem neki a falnak, közben a tanárnő és Daniel is odasietett hozzám. Próbáltak elráncigálni a faltól. Ehhez nekem már kevés erőm volt, de közben még kitéptem pár gombostűt a puha, falra szegezett anyagból. Azokat markomba véve szorítottam teljes erőmből, annyira, hogy éreztem a meleg folyadékot lecsorogni a kezemen. Fájt, de nem annyira mint a fejem. A kettő együtt véve pedig borzalmas volt. A kínzás hevében ordítani kezdtem, mire pszichiáterem próbálta széjjelfeszíteni a kezemet.
- Luna engedd el! - kiabált a tanárnő, de cseppet sem érdekelt. Egy idő után már fájdalom helyett csak zsibbadást éreztem. A fejem már nem hasított és az érzékszerveim is helyrejöttek. Lehunytam a szemeimet a falnak támaszkodva és jól eső nyugodtságot éreztem. Már nem erőlködtem, hogy a gombostűket a kezemben tartsam ezért Daniel már egyszerűen kinyithatta tenyeremet, amibe egytől egyik beleálltak a tűk. Vérzett, nem is kicsit, de már nem fájt. Megnyugodtam.
Nem tudom meddig tarthatott ez az egész, talán fél órát, de borzasztóan lefárasztott. Ez csak egy átlagos roham volt. A jobbik féle.
- Gyerünk adjon valaki vizet! - szólt idegesen a tanárnő, mire egy lány odanyújtotta a vizes palackját.
Azt hittem azt akarják, hogy igyak, de hamar kiderült, hogy nem. Daniel, amint lecsavarta róla a kupakot, egy jókora adag víz csapott az arcomba.
Nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy ettől megnyugszol. Ezzel csak felidegesítik az embert miután már helyrejött. Túl fáradt voltam ezért nem foglalkoztam vele.
- Öt percet vettél el az órámból és máris újra híressé tetted magad. - nézett rám a tanárnő bosszúsan.
Ez az egész csak öt perc volt? Legalább egy egész, vagy csak egy fél órának tűnt. Ehhez még tizenhat év alatt sem tudtam hozzászokni. Az idő. Mindent felborít és összezavar. Ezek a pár percek pedig egytől egyik örök nyomot hagynak bennem. Miközben kívülről csak egy idióta lányka kapálózik az igazáért. Belülről olyan mintha egy napig éheztettek volna egy oroszlánt és bántották volna őt. Nehéz az egész, de ezen az emberek csak nevetnek. Így már nem annyira vicces az egész igaz?

a fejezethez tartozó zene: I'll Be Good

Előszó

Szerintem nincs olyan élőlény ezen a bolygón, aki ne hallott volna már egy szegény kislányról, akit senki sem szeret, senki sem ért meg és mindenki kiközösíti. Ennek fő oka lehet a visszahúzódás, celeb élet, csúnyaság, szegénység, okosság. Aztán mikor már mindenki annyira szomorú, hogy bánatában még a szomszédot is leírja mint az áfát. Egyszer csak minden jóra fordul. Lefogadom, hogy ismerős a történet.
Nem lehet mit tenni, a 16 éves Luna Hismith története sem szól másról. Ellenben ő nem visszahúzódó, nem híres, egyszerűen gyönyörű és anyagi gondokkal sem küszködik. Akkor mégis mi lehet a probléma forrása?
Egyszerűbb a történet leírása, mint az események átélése.
Luna születésétől kezdve elmezavarodott. Talán pszichiátere a legjobb barátja. Együtt kell élnie azzal, hogy néhány dolgot egyáltalán nem tud felfogni, épp ezért egyetemre sem mehet majd. Minden nap késztetést érez a hisztériára és mások bántalmazására. Senki sem fogadja így el őt. Nem csak, hogy nem barátkoznak vele, egyenesen rettegnek tőle. Talán ismerősei legnagyobb álma, hogy végre diliházba dugják őt.
Néha olyan dolgokat lát, hall, amit senki más rajta kívül. Ez egy klasszikus tünete az elmezavarnak. Minden nap át kell élnie ugyanazt a szörnyűséget.
Most biztos mindenki azon gondolkozik, hogy miért lehet neki olyan szörnyű, ha az esetek többségében azt sem tudja mi történik vele. Ez itt a lényeg. A történet az ő szemszögéből fog íródni, hogy betekintést lelhessünk abba, hogy miként tudja átvészelni a szörnyűségeket. Néhányaknak talán érdekes lehet a téma, néhányakat talán csak elborzaszt.
Ha kíváncsi vagy a folytatásra, akkor kérlek ajándékozz meg engem egy megjegyzéssel, esetleg egy feliratkozással.