Első fejezet - démonjaim

Luna Hismith

     Általában szórakoztató társaság vagyok, mindenki kedvel engem és sok barátom van. Kitűnő tanulmányi eredményekkel zárhatom ezt az évet is és diadalmas sikert arathatok szüleimnél. Büszkék lesznek rám. Vagyis lehetnének, ha ez mind igaz lenne. Nem élünk meseországban, ahol hamupipőkét kimentik a toronyból. Azt hiszem ez az a mese, de lehet tévedek. Kiskoromban Danielnél, a pszichiáteremnél néztük ezeket a meséket. De gondolom észrevehető, hogy nem emlékszem rájuk. Otthon nem igazán engedték meg nekem a film nézést, mivel mikor a húgommal a szépség és a szörnyeteget néztük, akkor a legközelebbi tárgyakkal kezdtem el dobálni a képernyőt. Igazán megérdemelték. A kishúgom nem nézhet ilyen szörnyűségeket. Aztán meg én vagyok az idegbeteg.
- Luna, légyszíves ismételd meg amit az előbb mondtam. - szólított meg a történelemtanárnő, mire én rémülten néztem rá. Nem! Nem feleltethet! Nem tudom a választ nem látja? Minek kérdez engem? Kezdődik. Témában vagyunk. A látásom elhomályosul, s nem hallom tisztán a hangokat. Látványosan kapkodom a levegő után, miközben a pad széleit szorongatom.
- Én... - fújtatok - nem tudom, nem tudom, nem tudom! - ordítom a végén. Van aki nevet rajtam, van olyan aki inkább összerezzent kétségbeesett kiáltásom miatt.
- Jól van, nem kell válaszolnod nyugodj meg! - közeledett felém a tanárnő nyugtalanul, s talán kissé félve. Mindig ezt váltom ki az emberekből. Nem értem milyen kárt tudnék tenni bárkiben is az én 45 kilómmal és 156 centimmel.
A tanárnő a vállamra tette a kezét, s én azzal a mozdulattal erőszakosan ellöktem onnan. Nem tudom miért csinálom, én csak nem tudom leállítani. Olyan mintha az én testemet egy idegen lélek használná fel ami eluralkodik rajtam. Nem lehet leállítani, magától jön. Bármikor amikor megijedek, vagy csak egy kicsivel gyorsabban kezd dobogni a szívem valamiért. Volt mikor szomorúság, de megesett, hogy boldogság okozta a rohamomat. Kiszámíthatatlan, kegyetlen és fájdalmas. Igen fájdalmas! Nekem is fáj, talán sokkal jobban mint a körülöttem lévőknek.
-Luna, nézz rám! - szólongatott egy ismerős hang, de nem a tanárnő volt. Ez Daniel.
Ijedten néztem rá és már könnyben állt a szemem. Ő tudja mi folyik le bennem ilyenkor. Ő az egyetlen aki megérti mi történik velem és őszintén segíteni akar nekem. Három éves korom óta segít nekem. Szinte már családtag.
- Gyere állj fel! - utasított keményen, felsegítve engem, ami nagyon zavart, borzasztóan. Éreztem azt a fura hasító fájdalmat a fejemben, hírtelen nem tudtam, hogy hol vagyok. Körbenézek, tekintetem cikázik a terem falai között, de semmit sem látok csak ürességet. Érzem a késztetést, hogy valakinek fájdalmat kell okoznom. Valamit tennem kell különben tovább tart ez a rémálom. Pár pislogás után visszatértek a képek és újra hallottam a hangokat, bár nehezen. Mindenki kiabált, Daniel pedig csak ordibált velem, de ez mind olyan halk volt az én belső "démonjaimhoz" képest, hogy szinte csak suttogást hallottam abból ami viszonylag nagy hangzavar lehetett. Cselekednem kell, muszáj. Danielben sosem tennék kárt. Az sem hiányzik, hogy kirúgjanak a suliból. Ide-oda kapkodtam a fejemet keresve valami éles tárgyat. Mivel az osztálytársaimnak megtiltották az állapotom miatt, hogy bármilyen éles eszközt tartsanak maguknál, ezért nekem kellett feltalálnom magam. Tekintetem a telepakolt falra szegeztem. Gombostűk álltak ki belőle, mindenféle kémiai, nyelvtani és még sok más féle plakátoknak elősegítve az helybenmaradást.
Még mindig szörnyen szédültem és mosódott volt a látóterem, de megindultam a kitűzött cél felé. Próbáltak visszafogni, de nem sikerült nekik. Engem pedig semmi sem akadályozhatott meg. Megérkezve, kimerülten dőltem neki a falnak, közben a tanárnő és Daniel is odasietett hozzám. Próbáltak elráncigálni a faltól. Ehhez nekem már kevés erőm volt, de közben még kitéptem pár gombostűt a puha, falra szegezett anyagból. Azokat markomba véve szorítottam teljes erőmből, annyira, hogy éreztem a meleg folyadékot lecsorogni a kezemen. Fájt, de nem annyira mint a fejem. A kettő együtt véve pedig borzalmas volt. A kínzás hevében ordítani kezdtem, mire pszichiáterem próbálta széjjelfeszíteni a kezemet.
- Luna engedd el! - kiabált a tanárnő, de cseppet sem érdekelt. Egy idő után már fájdalom helyett csak zsibbadást éreztem. A fejem már nem hasított és az érzékszerveim is helyrejöttek. Lehunytam a szemeimet a falnak támaszkodva és jól eső nyugodtságot éreztem. Már nem erőlködtem, hogy a gombostűket a kezemben tartsam ezért Daniel már egyszerűen kinyithatta tenyeremet, amibe egytől egyik beleálltak a tűk. Vérzett, nem is kicsit, de már nem fájt. Megnyugodtam.
Nem tudom meddig tarthatott ez az egész, talán fél órát, de borzasztóan lefárasztott. Ez csak egy átlagos roham volt. A jobbik féle.
- Gyerünk adjon valaki vizet! - szólt idegesen a tanárnő, mire egy lány odanyújtotta a vizes palackját.
Azt hittem azt akarják, hogy igyak, de hamar kiderült, hogy nem. Daniel, amint lecsavarta róla a kupakot, egy jókora adag víz csapott az arcomba.
Nem értem miért hiszi mindenki azt, hogy ettől megnyugszol. Ezzel csak felidegesítik az embert miután már helyrejött. Túl fáradt voltam ezért nem foglalkoztam vele.
- Öt percet vettél el az órámból és máris újra híressé tetted magad. - nézett rám a tanárnő bosszúsan.
Ez az egész csak öt perc volt? Legalább egy egész, vagy csak egy fél órának tűnt. Ehhez még tizenhat év alatt sem tudtam hozzászokni. Az idő. Mindent felborít és összezavar. Ezek a pár percek pedig egytől egyik örök nyomot hagynak bennem. Miközben kívülről csak egy idióta lányka kapálózik az igazáért. Belülről olyan mintha egy napig éheztettek volna egy oroszlánt és bántották volna őt. Nehéz az egész, de ezen az emberek csak nevetnek. Így már nem annyira vicces az egész igaz?

a fejezethez tartozó zene: I'll Be Good