Szablon stworzony przez Arianę dla Wioski Szablonów | Technologia Blogger | X X X

2015. július 22., szerda

Második fejezet - az emberek miatt

Luna Hismith

     A kínos, bár megszokott incidens után Daniel visz haza engem. A suli előtt várva őt, egy padon ülve nézegetem a többi gyereket.
Semmiben sem különbözök tőlük az ég világon. Talán kicsit másképp gondolkozom, mint a normális emberek, de nem vagyok szörnyeteg, mint gondolják.
Eleinte nem voltak ilyen súlyos kríziseim. Tudtam magamon uralkodni és visszafogtam magam. Míg nem jártam óvodába senkinek fel sem tűnt, ha meglátott az utcán, hogy problémáim vannak. Csak akkor voltak rohamaim, amikor valami borzasztóan felidegesített, s ez még kezelhető volt egyszerűen. Hogy mitől lett annyira súlyos a helyzetem, hogy minden apró dolgon úgy érzem itt a vég? Az emberek miatt. Ilyen egyszerű. Ők kergettek még jobban az őrületbe. A pszichológusom tisztán elmagyarázta nekem, s én ebből mindent megértettem. Elfogadtam, hogy nem az én hibám és hogy nem vagyok rossz ember.
Annyira egyszerű volt a magyarázata. Ugye egy normális embert ha sokat bántanak, már odáig jut, hogy depressziós lesz, aztán öngyilkos. De, ha egy beteg embert bántanak az állapota miatt, akkor elveszik azt a csepp eszét is ami volt neki. Üres marad , nem tartozik a testéhez. Olyan, mintha egy rabszolga lenne egy idegen külsőben és azt kell csinálnia amit mondanak neki. Minden egy videó miatt. Az óvodában volt egy barátnőm, aki tudott a betegségemről. Egy nap nálunk aludt nekem pedig valamiért rohamom lett. A kislány azt üvöltözte a szüleimnek, hogy hívják ide az anyját. Nem tudtak mit tenni, nagyobb bajuk is volt ennél, ezért a lány anyukája megérkezett hozzánk kis idő alatt. Felvették videóra, hogy egy öt éves gyerek tör, zúz és kárt tesz magában. A videó elterjedt és mindenki bántott engem. Volt amikor szó szerint.
Bele kergettek az őrületbe. Elvették azt a kevés kis életemet is. Elvettek tőlem mindent. Elvették a lelkem. Nem tudok szeretni. Nem érzek senki iránt az ég világon semmit.
A szüleim és Daniel iránt érzek sajnálatot, hogy ne bántsam őket, de nem szeretem őket sem. Nem vagyok képes rá és ez megőrjít.
Sokan felteszik a kérdést, hogy miért éljenek? Ennek legtöbb esetben az az oka, hogy szakítottak a nagy ő-vel, vagy elváltak a szülei, meg sok más. Viszont mikor én felteszem ezt a kérdés, minden ember elgondolkozik. Nincs szabad akaratom és életem sem. Sosem lesz férjem és gyerekeim sem. Akkor miért vagyok még itt?
- Luna, ideje mennünk. - ül le mellé Daniel a padra. - Halljam, mi volt az előbb történtek oka? - kérdezte tőlem, mire felé fordítottam a tekintetem. Kíváncsian és együttérzően fürkészte az arcomat, én pedig könnyes szemmel néztem rá. Hírtelen elkezdte nyugtatóan simogatni a hátamat, mire én tekintetemet inkább a koszos aszfaltra szegeztem.
- Nem tudtam válaszolni a tanárnő kérdésére és kiakadtam. Csak a szokásos. - vontam meg a vállam nemtörődöm, minek válaszul egy halk sóhajt hallottam meg mellőlem.
- Tudom, hogy nem csak erről van szó - szolt, nekem pedig muszáj volt rá néznem újból, hogy lássam miként reagál a helyzetre - nekem elmondhatod bármi is legyen az, tudod. - rázta meg finoman a vállamat, hogy figyeljek rá.
- Én csak.. - hezitáltam - csak annyira magányos vagyok. Nekem barátokra van szükségem! Simán el akarok menni egy házibuliba, egyetemre menni, jól érezni magam, nem gyógyszereken és nyugtatón élni. Normális lenni! - ahogy ezeket a mondatokat kiejtettem, talán még súlyosabbnak hallatszottak. Egyre jobban kerülgetett a sírás, de nem adhattam meg magamat. Nincs szükség még egy rohamra.
Daniel nyugtatóan simogatta a hátamat és tudta, hogy ha most elkezdene magyarázkodni az élet szépségéről, akkor csak még jobban kiakadnék, épp ezért nem szólt egy szót sem.


Beléptünk a már jól ismert lakásba amit otthonomnak kellene hívnom, de valahogyan annyira sok rossz emlék köt hozzá, hogy már teljesen idegen tőlem ez az egész. Biztos voltam benne, hogy a szüleim már értesültek a dolgokról. Általában minden a közelben tartanak egy telefont és már csak az idő kiszámíthatatlan, hogy mikor csörren meg miattam.
- Luna! Gyermekem - pillantom meg édesanyám aggódó arcát, amint felém siet az ajtóba és szemügyre veszi a kezemet. Hát persze, hogy erről is szólni kellett.
Kicsit már elegem van ebből, hogy úgy kezelne mint egy tárgyat. "Luna ezt csinálta, Luna azt csinálta" Van valami amiről ne tudnának? Tudom, hogy egy átlagos embernél is ez lenne a normális, de egy titkok nélküli ember, az olyan mintha nem lennének gondolatai vagy saját akarata.

a fejezethez tartozó zene: Bullet Train


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése